Ahogy belefeledkezem a szép tavaszi délután illatába, vagy épp a munkába temetkezem el, és minden úgy tűnik, hogy baj már nem lehet előtűnik egy érzés a semmiből.
Egy megmagyarázhatatlan érzés, ami avval tölt el, hogy valami amit a múltban elrontottam még vár magára hogy megfizessen. Most még szép csöndben lapul, és vár arra a pillanatra amikor kitörhet.
Hányszor kell elbuknunk egy úton, hogy majd kialakuljon az az ember akik igazán mi leszünk.
És vajon ha egyszer valamiben elbuktunk, annak tényleg így kellett történnie, vagy mi nem tettünk érte eleget?
Össze vissza kavargó kérdések a tavaszi szélben, ahogy sétálok az V. kerület utcáin, és életem megannyi színterén. Talán valahol másfelé is vihetett volna az utam.
Pénteken taliztunk Socchannal, soppingoltunk meg beszégettünk, aztán jött hozzám Gábor egész hétvégére.
Aztén szombaton takaritottunk
meg filmeztünk meg döglöttünk, meg sétáztunk a dunaparton
aztán jöttek délután rokonok és ünnepeltünk.
Tojtáááám:3 olyancép és finom volt
Aztán a drágám vasárnap elörukkolt mégegy meglepetéssel, mert elvitt a tropicariumba ahova már olyan régóta szerettem volna elmenni :3 köcönöm mégegyszer